The Night Swimmer*

This poem has the voice of a cello

kissed by a hammer. Its gills flutter in vain

in the fresh air, although his fins are still

wet from sleep. Luckily it screams

in frequencies unperceivable to the human ear.

This poem knows the unfathomable depths

of the ocean and also those of human deception.

It swims for three hundred years before

it comes to the surface for a little sunlight,

but it does not reproduce in captivity.

I see the waves ripple gently before I pull on

my fishing rod.

This poem has developed so perfectly that

over time, evolution has freed it from all

humanity. This poem speaks the language

of those who jump into the water to drown,

only to discover their fins were the only reason

they’ve never felt at home on solid ground.

*This poem is from a cycle of texts that have been written in a trilingual state of mind. All of them have three different incarnations, none of them more original than the other: in English, German and Hungarian. Sometimes they remember words and sentences from their other lives, lives they have never lived and will never know. As we all do.

Der Nachtschwimmer

Dieses Gedicht hat die Stimme eines

von einem Hammer geküssten Cellos.

Seine Kiemen flattern vergeblich an der

frischen Luft, obwohl seine Flossen

noch nass vom Schlaf sind. Wir haben

Glück, dass es in für das menschliche

Ohr nicht wahrnehmbaren Frequenzen

kreischt.

Dieses Gedicht kennt die unfassbaren

Abgründe des Ozeans und auch die des

menschlichen Täuschens. Es schwimmt

dreihundert Jahre lang, bevor es für ein

wenig Sonnenlicht an die Oberfläche

kommt, aber es vermehrt sich nicht in

Gefangenschaft. Ich sehe, wie sich die

Wellen sanft kräuseln, bevor ich meine

Angelrute ziehe.

Dieses Gedicht hat sich so perfekt

entwickelt, dass die Evolution es mit

der Zeit von allem Menschlichen befreit

hat. Dieses Gedicht spricht die Sprache

derer, die ins Wasser zum Ertrinken

springen, nur um zu entdecken, dass sie

sich auf festem Boden allein wegen ihrer

Flossen niemals zu Hause fühlten.

Éjúszó

Ennek a versnek a hangja, akár egy csellóé

egy kalapács csókja után. A kopoltyúi hiába

remegnek a friss levegőn, bár az uszonyai még

nedvesek az alvástól. Szerencsére az ember

számára nem hallható frekvencián sikít.

Ez a vers ugyanúgy ismeri az emberi hazugság,

mint az óceánok felmérhetetlen mélységeit.

Háromszáz évig úszik, mire egyszer a felszínre

jön egy kis napfényért, de fogságban nem

szaporítható. A hullámok kissé megremegnek,

ahogy meghúzom a horgászbot zsinegét.

Ez a vers olyan tökéletesre fejlődött az idők

során, hogy az evolúció megszabadította

mindentől, ami emberi. Ez a vers azoknak

a nyelvét beszéli, akik csak azért ugrottak

megfulladni a vízbe, hogy rögtön utána

rájöjjenek: a szárazföldön csak az uszonyaik miatt

nem érezték magukat sosem otthon.